KIÁLTÁS A FÁKÉRT

Josephine Wall festménye

Az utóbbi időben elharapódzott a fák  meggondolatlan kivágása. Megdöbbenve tapasztalom, hogy egészséges, csodálatos fákat döntenek ki egyik napról a másikra büntetlenül.  Mostanában itt, a falumban is hasonló megmagyarázhatalan hadjárat indult gyönyörű fák ellen. 

A fák nem tudnak kiáltani, hát én szólok helyettük.

Harcos Katalin

2016.04.20.

Valami baj van…

Valami baj van mostanában.

Sokak szent célért rosszat tesznek.

Halált döngetnek erdőnyi fában,

vadul vágnak a védtelennek.

Pedig a cél nemes és jó.

Kultúránk valóban nemzeti kincsünk,

múzeumokban gyűlnek a tárgyak,

mikkel féltett múltunkat őrizzük.

De nem lesz jövőnk, ha mindent kivágnak,

mert az erdő, az életadó.

A város él, de szenved az ember,

mert szmog ül már a házak falán.

A liget, mint tüdő, még lüktet, ahogy kell,

de harcolni nem mer, csak pár vagány, -

bár szükséges érte a szó.

Ha a fák meghalnak, hogyan éljünk?

Tüdőnk már így is görcsösen zihál,

oxigénért kiált, hisz alig van esélyünk.

Nem vár ránk, csak kínos halál,

sebzett földünk oly múlandó.

Valami baj van mostanában.

Előre kell nézni, nem hátra!

Alkotni, végre rombolás nélkül,

új értéket úgy hozni világra,

ha az a cél nemes és jó!

Harcos Katalin

2016.03.29

Kiáltás a platánokért

Ó, jaj, minden földre sújtott ágért!

Ó jaj, a fákért, százszor és ezerszer!

Ó, jaj, minden hontalan madárért!

Ó jaj, ki döntése pusztított ez egyszer!?

Árnyas fák alatt a Hild-udvaron

hajdan mennyit üldögéltem csendben.

Áttört a napfény a smaragd lombokon,

s kusza mintákat rajzolt az ölemben.

Fent cserfes madarak dicsérték a létet,

lent levélsusogás andalított kéjjel…

noteszemben hosszan sorok gyülekeztek,

víg versek születtek, mámoros mesékkel.

Most a falak között honol a halott csend.

Csonka tőkék, mint fák bús sebei, sírnak.

Dúlt magányban, üresen ásít már a kert,

nyoma sincs életnek. Madarak sem hívnak.

Fakó fény fázósan bóklászik köröttem,

a smaragdcsillogás réges-rég tovatűnt.

Nincs kert, nincs pad, nincs, mi felderítsen.

Lelkem kiszárad, minden messze került.

Ó, jaj, minden földre sújtott ágért!

Ó jaj, a fákért, százszor és ezerszer!

Ó, jaj, minden hontalan madárért!

Ó jaj, ki döntése pusztított ez egyszer!?

Versem megjelent a Népszava 2016.04.05-i számában.

Copyright by Harcos Katalin and

Josephine Wall