Harcos Katalin
Tudd!
A szerelemben
szép, ha téged szeretnek,
de szebb, hogy szeretsz.
Február 14.
Valentin nap
Sokan haragszanak, és úgy vélik, megint átvettünk valamit, ami nem a mi kultúránk része. Csak azt nem értem, ez miért baj? Hiszen a magyar kultúra hihetetlen gazdagsága épp abban gyökerezik, hogy a sok, valaha itt élő nép hagyományai beolvadtak a miénkbe, színesítve azt.
Valentin azaz Bálint napja egyébként rendelkezik saját hagyományokkal is, amelyek többé-kevésbe máig fennmaradtak. A Valentin-nap ezt kiegészíti, bővíti. Úgy érzem, a szeretetet, egymásra figyelést ünnepelni mindig időszerű, mindig érdemes. Örüljünk, hogy egy okkal és lehetőséggel több van, hogy kifejezzük szeretetünket, ragaszkodásunkat barátaink vagy szerelmünk felé.
Kérlek tehát fogadjátok elnéző szeretettel ezt a kis összeállítást.
Kezdjük hát a sort életem első szerelmes versével!
Harcos Katalin
Harcos Katalin
Vallomás
Ajkamról - tétován fogva kezed -
őszinte vágy virága fakad.
Bűn soha be nem szennyezett.
Feléd nyújtom most égő ajkamat.
Megbabonázva szemed tüzétől
csodás, vöröslő nyári alkonyon,
könnyű léptekkel, rövid éltemből
egész valómat néked elhozom.
Harcos Katalin
Volnék a társad
Volnék faág, hogyha levél lennél,
ringatnálak, s te vígan libegnél.
Lennék napfény, ha felhő volnál,
meleg fényemben szellőn lovagolnál.
Volnék kedvesed, ki hűséges lenne,
ölelnélek úgy, hogy boldoggá tenne.
Volnék a társad, ha magányos lennél,
s szeretnélek, ha nem is szeretnél
Harcos Katalin
Hogy mondjam el?
Hogy mondjam el, hogy vágyam mit jelent?
Megsúgnám, de vallani félek,
mert nem érzem még szerelmedet,
csak balgán, makacsul remélek.
Hogy mondjam el, hogy szeretni akarlak,
oly tisztán, miként az angyalok?
Álmomban oly gyakran karollak…
és annyira jó, hogy veled vagyok!
Hogy mondjam el, hogy senki másban
még mindent együtt nem találtam:
vonzó embert, társat a magányban,
s barátot, akire mindig vártam…
Hogy mondjam el, hisz nincsenek szavak
megsúgni, ami itt bent úgy éget.
Nézz rám, kedves! Szemeim vallanak:
elárulják, mint szeretlek téged.
Harcos Katalin
Nézd, veled leszek
Nap leszek, sugárzó reggeleken.
Vörösben játszó mesés csoda.
Ott leszek minden napkezdeten,
s leszek estéid bíboralkonya.
Langy eső leszek nyári délután.
Simogatom borongós homlokod,
mosdatlak tikkasztó hőség után,
aszályban, lásd, enyhülést hozok.
Mezőkön fű leszek lábaid alatt,
lágyan bársonyos, simogató.
Kacagón csiklandozom a talpadat.
Ágyad leszek: selymes, nyugtató.
Zöld lombok halk susogása leszek,
cirógatlak, mint az esti szél.
Smaragdcsillogással körülveszlek,
s tóként, csobogó vizem mesél.
Ezüstös holdként dúdolok neked
altatót, mélykék, bársonyos égen.
Ágyadba osonok, levetkezek…
s tündérként ölellek bűvös éjjen.
Harcos Katalin
A napok sodrában
Múlnak a napok. Hiányzol. Hiányzol…
Dolgom sem köt le úgy, mint rég.
Elmondanám, nem egyszer, de százszor,
míg az éjt fény váltja, majd éj a fényt,
és időkeréken szeljük át a végtelent.
Figyelem, mint szűkül-tágul a tér,
míg élvezem az ébredező jelent.
Kitágul, ha megnyitjuk az utat.
Az én szívem nyitott. Érzed-e kedves?
Hűséges és szelíd. Kíváncsian kutat,
játékosan megmutat és keres
mindent, ami még megengedett, tiszta.
Csak adni szeretnék,- s tán nem végzetes,
ha nem riadok vágyamtól vissza.
Szerelem. Mily gyönyörű és nemes,
milyen mély és mekkora érték!
Ezért megadni bármit érdemes.
Nem gátol, nem fog semmi mérték,
sem a kor, sem szédült kilométerek.
Talán elhiszed végre, amit érzek,
ha lelkedben újra megérintelek.
Harcos Katalin
Örökké a tiéd
Úgy éltem eddig, mint fényben az árnyék.
Bezárkóztam magányom sűrűjébe.
Úgy, mintha ezután sose vágynék
ki a nyüzsgő életbe, fel a fénybe.
Aztán egy fénysugár belém hatolt:
rám találtál, s én magamra leletem.
Újult lélekkel, mint aki sose’ volt
magányos, most élek, lásd, önfeledten.
Figyelmed lámpásként fényt hozott,
éjembe szavad reményt és életet…
s míg lelkemben nemrég még csend honolt,
ma szertelen ontanám rád kincsemet.
Kiáltanám a világba titkomat:
szívem a szívedben társra lelt!
Idő nem bírhat le, sem fájó gondolat,
hisz szerelmünk örök, a sorsunk, ím, betelt!
Harcos Katalin
Érezlek.
Lehunyt pilláim közt pereg a fény.
Szellőként cirógat simogató kezed.
Most itt érezlek. Ragyog a remény.
Enyém vagy te, és a én tiéd leszek.
Harcos Katalin
Talán
Susogó csendű selymes sötétben
valami feldereng a messzeségben.
Talán csak szemed szépségét látom…
ragyogó fénye süt át a homályon.
Talán reményem ragyog fel szépen
álmok bódító kék tengerében.
Talán csak álmom andalít újra…
szeretsz talán már fölém borulva.
Talán kényeztetsz szerelmes szókkal
incselkedőkkel, kedves-bohókkal,
talán csókolsz majd, perzselő csókkal,
s talán felszakad bennem egy sóhaj.
Talán megosztom veled világom
amit könnyebbé tehet az álom.
Talán velem vagy ezen az éjen
susogó csendű, selymes sötétben…
Harcos Katalin
Fáj, hogy messze vagy
Ma fáj, hogy messze vagy.
Úgy lehajtanám öledbe fejem!
Kérném, hogy itt maradj,
míg elcsitul bennem az érzelem.
Megfognám a kezed.
Tenyeremben tartanám ujjaid,
s megsúgnám - csak neked -,
hogy énbennem miféle vágy lakik.
Megcsókolnám a szád.
Szerelmet adni - látod? - szép dolog.
Nincs bennem semmi vád,
mert te ott vagy, amíg én itt vagyok.
Harcos Katalin
Láng leszek
Láng leszek, látod? Neked lobogok.
Tüzem felhevít, fényem rád ragyog.
Imbolygó, bíborló, csodát váró,
szertelen, szerelmes táncot járó.
Láng leszek, önmagát elemésztő,
lobogó lázában érted égő.
Nézd, fényem világol a sötétben,
rád kacag komor éj sűrűjében.
Láng vagyok, lelkedben tüzet gyújtó,
éledő tüzedhez odabújó.
Körülölellek melegemmel,
betakargatlak szerelemmel.
Harcos Katalin
Mellettem alszol
Arcodon sápadt holdsugár matat…
mellettem alszod fáradt álmodat.
Karomban ezer ölelés lapul,
de csak csodállak, mozdulatlanul.
Kezemben millió érintés remeg…
szeretném megérinteni a kezed.
Szememből szerelmes pillantás oson
és végig suhan lágyan az arcodon.
Sóhajod lebben az ajkad körül…
táncot jár vígan, s tovább penderül.
Bőröm cirógatja leheleted
amint átölelem a testedet.
Mennyi csoda és mennyi titok!
Boldoggá tesz, hogy melletted vagyok,
de ha felébredsz, majd szemérmesen
lehunyom álmot mímelve a szemem…
Harcos Katalin
Ma szóltál hozzám…
Ma szóltál hozzám, s kisütött a Nap.
Kupolát borított a kék ég fölém,
s a kopár, jeges, téli fák alatt
szavad lágy tavaszt varázsolt körém.
Már a múlté hosszú hallgatásod.
Nem adsz teret lázas érzelemnek…
de veled lennem akad újra száz ok,
s célt adsz ismét sivár életemnek.
Egy pillanatra megállt az élet.
Csak szívem dobbanása zakatolt,
s az egész világ újra enyém lett,
míg lelked lelkemhez közel hajolt.
Ma szóltál hozzám, s a Nap kisütött.
Tündöklő, kéklő ég borult fölém,
s a sziporkázó hóbuckák között
szavad lágy tavaszt varázsolt körém.
Harcos Katalin
Enyém lett minden
Ahogy könnyek gördülnek az arcon,
úgy gördül tova a fájdalom.
Minden örömöm veled megosztom,
és megfelezem minden bánatom.
Csak előre nézek, sosem hátra.
Ami elmúlt, az vissza sosem jön.
Mindent újra kezdünk, hátha
végre miénk marad minden öröm.
A meghitt együttlétekért cserébe
neked adom egészen, amim van,
mert boldog vagyok veled végre.
Benned megtaláltam önmagam.
Vágyaimban, lelkemben örökre
fészket rakott ez a szerelem.
Lehoztad a mennyet a földre,
minden enyém, mert itt vagy velem.
Harcos Katalin
Nyúlj át a semmin!
Első idegenséged rég elfoszlott,
találkozásunk béna percei tovatűntek.
Valamikor rést vájtál csendemen
és utat törtél a dermedtségben felém.
Napfényt hoztál, s álmos telemben
rád nyitottam vágyaim tavaszát,
hogy láss, érezz, ismerj, szeress meg!
Fogd hát a kezem, és kísérj a táncba!
Esti szélben hajladoznak kívánságaid,
s felém úsznak az időben. Megérkeztél.
Köss ki nálam, és nézd, mit adhatok:
feléd nyújtom fájdalmak koszorúját,
az édes kínt, hogy elveszíthetlek…
add át te is nekem, mi lelkedig hatol!
Nyúlj át a semmin, hogy megérints!
Hajolj homlokom hűs domborulatához,
tüzes arcod simítsd arcom pírja fölé!
Ősz hajad ezüst-selyemre vált,
arcod ezernyi ránca víg mosolyra.
Fáradt vállad támaszom ma már,
s ha bot kísér, szememben táncba hív
és elringat lépted, mert szeretlek.
Copyright by Harcos Katalin
|